Szokásomtol eltérően fel sem néztem az erkélyünkre, úgy indultam útnak. Fürgén, kissé haragosan. Mohóan szívta a friss levegőt tüdőm, s hallgatta a fülem a madárcsicsergést. Gyorsan haladtam. Csak sétáltam előre. Esteledett már.
A nap lassan nyugovóra tér, a zöld levelek a gyász szinét kezdték felvenni. Az ágak közt a lemenő nap fáradt sugarai törtek át. A felhők alját pedig vörösre festette.
Az utam poros. Cigicsikekkel, eltaposott rágógumikkal volt tele. A járda melletti füvesebb részeken, pontosabban a fű nélküli földes részeken apró kis lyukak éktelenkedtek. Gyerekkori tapasztalatombol kiindulva, Colombo-s nyomozói érzékemmel, Rambo nyomolvasását megszégyenítve ráébredtem, a cserebogarak megkezdték hadjáratukat a rügyező ágak ellen... és télleg..
Pár méter megtétele után egy hírnökükkel találkoztam. A hátán feküdt és kapálózott. Kis mosollyal az arcomon nosztalgikus hangulatba kerülvén egyben haragomat levezetve jókorát rúgtam a kis kártevőn. Ki egy párat kacsázva előttem, eltűnt egy bokorban.
Úticélom a fácán volt.
Ez a hely életem mentsváraként szolgál egy ideje. Lelkemnek egy sziget a végtelen óceánon, egy oázis a perzselő sivatagban, egy kis barlang mi a hideg zivatartól véd az erdöben...
Egy búvóhely. Hol elfelejtem minden bánatom, hol felvidítanak a haverok, hol olcsó a sör, s hol a leghangulatosabb estéim éltem át eddig...
Deák Bill szavaival élve:
"Egy-egy kocsmába benézek,
Hol függöny van az ablakon.
Ott indulhat egy könnycsepp,
Nem látják arcomon."
..Hát igaz könnycsepp itt max az örömtől folyik végig arcomon, s nincs függöny sem az ablakon, de ha már benézek egy-egy kocsmába akkor az a fácán lesz.
Igaz el kell odáig jutni is. Elindutam hát...
Mint az izlandi vulkán úgy fortyogott a lelkem mégis apró kis örömmel szívemben kezdtem meg utam. Bár igaz az is, a fentébb említett cserebogár nem nagyon örülhetett ennek ennyire.
Csak lépkedtem előre csendben. Jóideje először, kivételesen még az mp3amat se halásztam elő!! *Ilyenisritkánvan*
Annyira élveztem ezt a kis sétát. Annyira élveztem a világ zaját, a saját lépteim hangját, az elhúzó autók robogását, az utcazajt. Nem akartam zenét hallgatni.
Hirtelen felerősödött szél, beletépett a hajamba. A madarak kis szüneteket építettek a beszélgetésükbe. Jóéjszakát kívántak egymásnak s nekem is, végtelen hosszú dallá forrt az énekük. A fák ágai integettek felém. Kezdett besötétedni egy vastag felhőrétegnek köszönhetően. Már-már azt hittem vihar van készülőben. Jó érzés volt :) Imádom a vihar születését.. Mikor eggyik pillanatrol a másikra megváltozik minden...
De sajnos lenyugodott a szél, s a fák is mozdulatlanok maradtak pár perc mulva. Várni kell még egy igazán jó viharra.
...Most hirtelen eszembe jutott a hegyaljás vihar.. hát az egy külön posztot érdemel :) Életem legszebb percei közé sorolom... :)
Majd elértem úticélom. Ahogy befordultam az utolsó sarkon egyböl észrevettem a megfáradt sötétbarna színű kopottas főkapuját a fácánnak. Mi szokásához híven most is ferdén lóg ki az utca felé. Évek óta mondom hogy kiszakad de még mindig bírja :)
Az italpult elhagyása után a szokásos köbányaival a kezemben kimentem a "felújított" kinnti részre. Ahol már intett is egy jóbarátom, a szokásos asztalunknál. Majd elmosolyodva leültem a szokásos helyemen. Letéptem egy darabot a 'bányai címkéjéről, koccintottam mindenkivel majd egy apró sóhajtás után belekortyolva az isten könnycseppjébe, pár órára homályba burkoloztam minden bajom elől.
Szebb Cserebogarakat
Blogzoll
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése